Kifakadás - Avagy elmélkedés a nemi erőszakról és a bloggerek kapcsolatáról

 Nemi erőszak, bántalmazás, és a többi ínyencség…

Avagy miért ír valaki olyasmiről, amiről halványlila gőze sincsen? Már meglehetősen régóta érlelődött bennem ez a cikk, de most egy nemrégiben olvasott blog, amelyben, ha azt mondom, hogy nem kezelték megfelelően a fent említett témát, akkor még finoman fogalmaztam, mondjuk úgy, hogy kihozta belőlem a vadállatot. És akkor ismételten finoman fogalmazok, mert, mikor olyan bődületes baromságokat olvasok, ami nemcsak, hogy baromság, de egyben nemes egyszerűséggel sértő is azokra a borzalmas sorsot megélt nők millióira, akik ilyeneken mentek keresztül, akkor igen, mondhatni, hogy eléggé felforr az agyvizem, és legszívesebben minősíthetetlen hangnemben vágnék a blogger orra alá videókat, amikben ilyen lányok mesélnek a velük történt szörnyűségekről. És akkor talán mindenki kétszer meggondolná, hogy mit, és hogyan kell kezelni. Mert nem így, mert nálam az vágta ki a biztosítékot (nevesíteni nem fogok, és bár nem különösebben ismert a blog, előfordulhat, hogy valaki ráismer. Ebben az esetben kérem, tartsátok meg magatoknak ezt az információt, épp elég nagy szégyen az, hogy valaki le mer írni ilyesmit, nem kívánom még az illetőt reklámozni is), hogy ebben a történetben olyanok történnek már az első oldalakon, hogy csak lestem, mint hal a szatyorban, még mielőtt elborította volna az agyamat az előbb felsorolt okok miatt a vörös köd.

Mert az egyszerűen nem normális (nehezemre esik ezt már szofisztikáltan megfogalmazni), hogy valaki elmeséli (egyébként minősíthetetlen írásmóddal, valamint szerkesztettséggel), ahogy egy ismert focista beleveri a barátnője fejét a focikapuba, aki erre mindössze annyit reagál, hogy „na, ja kimutatta a foga fehérjét pár hónapja, miután járni kezdtünk” – ez nem idézet a blogból. És, hogy tovább meséljem (több tartalmi elemet nem kívánok beletenni, csupán csak, ha feltétlenül szükségét látom), eme remekbe szabott fércműben majdnem minden férfi így viselkedik (ez ugye nem a „Szürke ötven árnyalatának” elkorcsosult hatása? Nyugtassatok meg!), és ez, az, ami igazán elborzasztó… Mert ezután az, hogy a főhősnőt majdnem megerőszakolják (megint), majd ő erre, annyit reagál, hogy elmegy bulikázni, az már igazán nem feküdte meg a gyomromat… Sőt, az már semmi volt. A végén már tudtam újra nevetni. Hisztérikusan, ugyan, de képes voltam rá. A többi borzalomtól eltekintek ebben a bejegyzésben, a hölgy úgyis fog tőlem kapni majd egy szép, hosszú megjegyzést, amiben végre igazi kritikát kap (mert persze, ott is tolonganak a minden ingerküszöböt nélkülöző olvasók, akik csak annyit látnak, hogy „Neymar”. Hopp, remélem, hogy ezzel nem árultam el túl sokat). Én csak arra kérek mindenkit, hogy gondolkodjon el, mielőtt leír valamit! Mert, persze, lehet erről is írni, senki nem tilthatja meg, de az írás arról is szól, hogy beleérzünk a karakter helyzetébe, hogy felfedezzük a lélek változásait, nem pedig arról, hogy ismert emberek neveit villogtatjuk neonfényként a blogunkon, s minél több híres focistát/énekest/színészt próbálunk meg belepasszírozni egy történetbe, amiben lehetőleg minél többjük akarjon rámászni a lánykánkra - akár erőszakosan is.